mai nap akadok rá a blogodra, és úgy éreztem írnom kell neked..nem tudom megfogalmazni még ennyi idő elteltével sem milyen érzések vannak bennem.. nagy réka nikolett vagyok, féltestvérem, bátyám Lackó.. kiskorom óta nem tudok róla semmit sem. csak ennyit. emlékeimből csak töredékek maradnak, de egy tiszta emlékem van.. meglátogatjuk Őt és Icát..a szobájában egy szintetizátor.. félhosszú sötét szőke haja lóg az arcába, zene szól, valami keményebb rock. 20 éves lehet.. felnézek rá. magas, nagy .. és olyan mint én. a szeme, a haja, az arca.
akkor és azután is csak ezt tudom.. testvérem, és szeretem.
miután a családunk szétszakad, minden vele hal.
a halála a legközelebbi hír róluk. a temetésre elmegyek, levelet írok neki amit a sírra rakok. édesanyám bármennyire is tudja, hogy nem olvashatja el nem szól semmit. tudja, hogy nekem már csak ez az egy "beszélgetés" marad vele.. akkor, utoljára.
bármennyire is abszurd, de hiányzik, fáj.. rengeteget gondolok rá.
milyen lehet?.. mi van, ha az a kapcsolat nem szakad meg.?.
a blogod segít megismerni kicsit.. és rájövök, van az a kötelék amit sem idő, sem távolság nem szakíthat szét..
nem tudok többet írni. ne haragudj!
köszönöm, hogy szereted..és így állítasz emléket neki.. az életének és nem a halálának.
a képen Lackóval vagyunk édesapánkkal.
