anya ölében
Ne haragudj, hogy
csak most írok..már annyiszor elkezdtem, de aztán valahol mindig
elakadtam. Meg gondoltam, legyen ez csak a kettőnk dolga. De ma
valahogy mégis úgy érzem, hogy nem maradhatok örökre néma,
beszélnem kell Hozzád.
Hat éve már,
hogy nem vagy köztünk. Még most is fáj a hiányod. Talán már
nem minden nap, de gyakran eszembe jutsz.. minden alkalommal
összeszorul a szívem, amikor valaki Rád emlékeztet, vagy ha látok
egy hasonló kinézetű apukát, aki épp a kisfiát sétáltatja, és
arra gondolok, bárcsak Te lehetnél…vagy amikor látom a fájdalmat
édesapád és nagymamád szemében…
Még ma is hallom
a hangodat, amikor utoljára telefonon beszéltünk: „Szia
Szívem!..” nem akarom, hogy ez a hang megkopjon a fülemben,
kapaszkodok belé, hogy legalább ennyi maradjon meg még belőled
itt velem.
Közben tudom,
hogy Te nem hagynád, hogy itt szomorkodjunk. Emlékszem, az utolsó
találkozásunkor is mit össze bohódzkodtunk. Milyen jó, hogy még
egy pár fotó is készült akkor!! (Itt épp a családi fotóalbumot
lapozgatod)
Anya (Neked csak
„kereszt”) mesélte, hogy egy nap találkozod anyukáddal a
piacon. Akkor Ica azt mondta, hogy Te előre mentél előkészíteni
neki a helyet. Nem gondoltuk volna, hogy nem sokkal két hétre rá
el is jön ez a pillanat. Azóta, (illetve ahogy ez a fotó
előkerült) csak ez a kép villan be Rólatok. Azt hiszem, azóta is
valahogy így lehettek és így együtt vigyáztok ránk.
a családi albummal
